A Blackview P2 egy igazi üzemidő és tárhely bajnok. Ilyen olcsón én még nem láttam 64 GB eMMC memóriával és 6000 milliamperórával szerelt készüléket, amivel a nagyon fontos tulajdonságok listájáról kettő tételt kapásból kipipál. Ehhez képest a nettó 53.000 forintos ár szinte vicc, ráadásul a többi részegysége is rendben van, gondoljunk például a 4 GB-nyi memóriára.

Hatalmas, fehér dobozban érkezik a készülék, amelyet finoman erezett, ezüstös, téglafalat imitáló lenyomat díszít. Belül fekete keretben ül a telefon, amelyet egy selyemzsinórral tudunk kiemelni, kellett is ide ez a fura kínai megoldás, mint egy falat kenyér. Ezt már az előző modellek esetben is furcsálltam, de pont ezért szeretjük a Blackview készülékeit, mert eltérnek az átlagtól.

Kapunk a csomagban egy 2 amperes töltőt, egy OTG kábelt, egy fülhallgatót, némi leírást, két kijelzővédő fóliát - egyiket a hitványabbik, karcolódó fajtából – és egy szilikon tokot, amit eleinte NE tegyük fel, különben nem lehet normálisan beállítani az ujjlenyomat olvasót.

Kézbe fogva a telefont, feltűnik brutális súlya, 230 grammot nyom, így egy kocsmai verekedés alkalmával simán tudjuk majd fegyverként használni. Nem csak nehéz, de nagy is, hiszen az 5,5 inch-es Phabletek közé tartozik, cserébe viszont hatalmas a kijelzője, így minden remekül látható.

Olvastam olyan tesztet, ami azt állította, hogy a nálam járt fekete színű telefon gyönyörű, de én nem használnám ezt a szót, helyette inkább a politikailag sokkal korrektebb „környezetbe simuló” kifejezést érzem megfelelőnek. Bár élőben nem láttam, a 4 szín közül az „iron blue” kékes színű árnyalata nekem nagyon bejön, és eléggé uniszex is, vegye mindenki azt, aki nem akar egy átlagos P2-t használni.

A robusztus kinézetet hagyományos kapcsolóelrendezés egészít ki, alul a háttérvilágítás nélküli kapacitív gombok tekintenek ránk vissza, a felső részen a szelfi kamera, az értesítési LED és a mikrofon figyel, kiegészülve a 3.5 milliméteres jackkel, míg alul az USB Type-C foglalatot és a hangszórót találjuk. Érdekes, hogy bal oldalra nem kerültek gombok, ellenben a jobbon három is található, az alsó a feloldást, a felső kettő a hangerő szabályzását teszi lehetővé. Nekem pont így esik kézre, nagyon kényelmes volt a használatuk.

A hátlapon találhatjuk a már emlegetett ujjlenyomat olvasót, ami nekem remekül működött, még a szilikon tokkal együtt is. A nagyméretű kamera lencse mellett a segédfényt találhatjuk, míg fölötte egy rejtélyes lyukat, ami biztosan nagyon fontos lehet, mert a tokon is kapott helyet.

A ház nagyon masszív, ropogásnak, recsegésnek nyoma sincsen, pedig próbáltam a sarkoknál csavarni a P2-t. A lekerekített, 2.5D fantázianévre keresztelt üveg mostanában nagyon divatos, pedig a gyártók évekig küzdöttek hogy végre sík felületet hozzanak létre. Jól néz ki, de semmi több, szerintem nem jelent plusz előnyt.

SIM-ből két nano-t tud fogadni a Blackview P2, vagy az egyik helyett egy micro SD kártyát, 32 Gigabyte-ig. Sajnos mivel nekem egy micro és egy nano SIM állt rendelkezésre, ezért csak egyetlen telefonszámmal használtam, de legalább volt rengeteg plusz tárhelyem. Erre egyébként semmi szükség, ugyanis a 64 Gigabyte-os eMMC több mint elég.

Egyetlen esetet tudok elképzelni, amikor ennél is többre lenne szükség, ha a tulajdonos mániákus sorozatnéző, és mondjuk az X-Akták 9 évadát egyben szeretné felmásolni, jó nagy felbontásban.

A processzortól már nem voltam ennyire elájulva, a P2 egy MT6750T nyolc magos egységet kapott, ami nagyjából a középkategória átlagát jelenti. Az Antutu teszten összesített pontszámban 45497-et kapott, ebből a processzor 14206-os eredménye nagyjából az MT6753-al egyezik meg, vagyis ez az egység a se nem erős, se nem gyenge iskolapéldája lehetne, viszont mindennapi használatra tökéletesen elegendő, és szerintem nem is szabad többet várni az árazás ismeretében.

A grafikus chip viszont az erősebbek közül való, a Mali-T860 közvetlenül a T880 „csúcsmodell” alatt helyezkedik el, ami egyáltalán nem rossz jel, ha valaki játszani szeretne. Valójában kifejezetten jó kompromisszumot alkotnak a processzorral, szerintem ezt az összeállítást eltalálta a gyártó.

Az Injsutice: Gods Among Us-t elég szépen vitte, illetve az eddig nem próbált játékokkal – mint az új Cut the Rope Magic és a Sky Force Reloaded – sem volt semmi gondom, bár tény, hogy ez utóbbi kettő nem tartozik a hardveres szempontból leggyilkosabb alkalmazások közé.

A 4GB RAM a mai fogalmaink szerint bőven kiszolgálja az Android 6.0 MarshMallow-t, és ezt a valóságban is pont így érezni. Az ablakok gyorsan nyílnak meg, az alkalmazások nem akadoznak, minden gördülékeny, csak a megváltoztatott ikonkészlet kinézete borzalmas.

Ugyanis valamelyik marketinges azt vette a fejébe, hogy mi lenne, ha a jól ismert, már megszokott ikonkészletet barna alapra helyeznék át, nehogy meg lehessen őket egymástól különböztetni. Így mindent percekig kellett keresnem, és sokszor a Blakview munkatársainak rokonait, vagy a teremtőt szidalmaztam, amikor valami másra nyomtam rá, mint amire akartam.

Ráadásul egy csomó "widget" alapból sötétbarna, ilyen az óra, a kamera vagy a zenelejátszó piktogramja is, ezt sikerült megbolondítani a világosbarna háttérrel, ami esetenként fehér színek váltanak fel. Ez a homogenitás nekem egyáltalán nem jött be, viszont a telefon kiegyensúlyozottságát is jól jelzi, hogy ez volt az egyetlen igazán idegesítő dolog, amit találtam.

Szoftveres lehetőségek terén találunk néhány pluszt, ami eltér a teljesen gyári Android 6.0-tól, és sajnos olyat is, ami hiányzik. Az egyik az úgynevezett „app drawer”, egy menüsáv a képernyő alján, amin keresztül az alkalmazások strukturáltabban érhetőek el. Helyette mindent a kezdőképernyőn és annak kiegészítő lapjain fogunk megtalálni, ami azt is jelenti, hogy nekem hármat kellett jobbra lapoznom, hogy a feltelepített szoftvereket elérjem.

Nincsen gesztusvezérlés, képernyő színkezelésének megváltoztatása, virtuális gombok vagy hasonló funkciók. Két dolgot találtam, az egyik a Xender applikáció, amit már régebben próbáltam más készülékeken is, és remekül működött. Lényege, hogy adatokat vihetünk át két mobil között, különösebb macera nélkül. A másik a „touch & take screenshot”, ami bekapcsolja a háromujjas képernyőkép mentést. Tudom, hogy sokan ezt keveslik, viszont én legtöbbször más készülékeknél sem használtam a plusz lehetőségeket, így hiányérzetem sem volt a „nélkülözés” miatt.

Bosszantó volt viszont, hogy találtam olyan alkalmazást, amit nem tudtam feltelepíteni. Általában a Marvel: Contest of Champions játékkal tesztelem a sebességet, mert itt remekül kijön az akadozás, illetve ha a képernyő érintés érzékenysége nem üti meg a megfelelő szintet. A programot azonban sehogy sem tudtam feltelepíteni a Play áruházból, ezért meg kellett keresnem a .apk fájlt, és vacakolni vele, amit biztosan sokan nem fognak megtenni türelem vagy hozzáértés hiányában.

A kijelző a már sztenderdnek számító Full HD felbontású IPS panel, amit végül a „display tester” alkalmazással gyötörtem meg. A betekintési szögek kifejezetten jók, elég sok, szám szerint 5 érintést tud kezelni. Színhibára utaló jelet nem találtam, igaz olyan funkciót sem, amivel szűrőket, vagy egyéb, a színeket módosító beállításokat aktiválhattam volna.

Az MT processzoros rendszerek iránytűje általában nem szokott jól működni, ahogy a GPS is sokszor pontatlan, de szerencsére ez nem így volt a 6750T modell esetében. Úgy látszik, hogy a Mediatek is igyekszik kijavítani a hiányosságokat, nekem mindkét szenzor tökéletesen működött, probléma nélkül navigáltam velük gyalogosan és autóban is.

A telefon hangja nem rossz, de nem is nevezném kiemelkedőnek. Kihangosítva illetve beszédre is tökéletesen megfelelő, a gyárilag adott fülhallgató nagyjából egy olcsó Xiaomi tudásával egyezik meg. Kicsit fahangú, kicsit túl van tolva a basszus, klasszikus V karakter, de nem elég tiszta, viszont ingyen kapjuk a telefonhoz a leginkább Apple dizájnra hajazó hangkeltő eszközt. Ezen egy picit segít a zenelejátszó applikáció keverőpultja, de a minőségi muzsikahallgatáshoz vegyünk egy jobb darabot.

A vezeték nélküli kapcsolatok terén a telefon simán hozza a kötelezőt, Bluetooth, WiFi – ami ráadásul kétcsatornás – és LTE 800 is van a tarsolyban, így a vidéki Vodafone-osok sem fogják az arcukat tépkedni kínjukban, hogy milyen tetű lassú az internet.

A hátlapi kamera egy papíron 13 Megapixeles egység, a gyártó kilétét azonban homály fedi, ami akár intő jel is lehetne, de ebben a 200 dolláros sávban gyakorlatilag minden képkészítő eszköz tudása ugyanolyan. Ez sem különbözik sokban tőlük, bár itt alapvetően nem az a probléma, hogy nem készít elfogadható képeket, hanem a fókusz lassúsága. Ilyenkor ugyanis a telefon nemcsak a képen élesít, hanem az optikára érkező fény mennyisége alapján korrigál a színeken is.

Eleinte, mikor még nem tapasztaltam ki, hogy hogyan lehet jó képeket készíteni a Blackview P2-vel, az összes iszonyatosan túlexponált és homályos lett. Ennek egyszerű oka volt, nem vártam végig a teljes fókuszálást, és ezt így csak tessék-lássék hajtotta végre a telefon. Aztán egyre türelmesebb lettem, és kezdtem végre elkapni a jó pillanatot, ennek hatására pedig sokat javultak az elkészített képek.

publikálva a www.rendeljkinait.hu engedélyével

A videók elég középszerűek, nem különösebben jók, de nem is rosszak, bár ebben az árszegmensben már a „fine” vagyis az 1080p felbontásnak is örömtüzet lehet állítani. Alap Android rendszerről lévén szó, végletekig aprólékos beállításokkal nem kényeztetnek el minket a programozók, de én ezeket általában nem is szoktam hiányolni, hiszen telefonnal legtöbbször nem a művészi tökéletesség elérése a cél, hanem például a bolt nyitva tartásának a megörökítése, vagy egy selfie a haverokkal, esetleg valami vicces szituáció felvétele. Erre pedig ez a kamera is pont annyira jó, mint bármelyik konkurense.

Az akkumulátorról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, és bár az előző sorokban talán úgy tűnhetett, hogy nem szerettem annyira a telefont, ez egyáltalán nem igaz. A hatalmas, 6000 milliamperórás akkumulátor annyira brutális üzemidőt tesz lehetővé, hogy egyszerűen nem volt türelmem folyamatos teszttel lemeríteni, ezért ezt szakaszonként tettem.

Azt tapasztaltam, hogy ha csak úgy hagytam a telefont valahol feküdni, akkor hetekig elműködött volna, de valós használat mellett is simán elmegy három napot. Ráadásul 2 óra alatt fel lehet tölteni, így szinte sosem hever majd parlagon.

Mértem a processzor és akkumulátor hőmérsékletet, illetve a memóriahasználatot is a „CPU monitor” nevű programmal, és úgy tapasztaltam, hogy kifejezetten jó a hűtése, és a memóriát sem terhelik különösebben az alkalmazások.

Azon gondolkodtam, tudnék-e még egy telefont mondani ebben az árszegmensben, aminek ilyen hosszú az üzemideje, de egy sem jutott eszembe, maximum a „túlélő” telefonok között. Ez pedig - ha mellé gondoljuk a hatalmas háttértárat is – meglehetősen egyedülállóvá teszi a Blackview P2-t. Ezt fejeli meg a rengeteg memóriával és a korrekt kijelzővel, ráadásul kék színben kifejezetten dögösen is néz ki.

Csak azért nem mondom, hogy ez egy tökéletes modell azoknak, akik nem akarnak flancolni, mert néhány szoftveres megbicsaklást tapasztaltam, illetve a kamera maximum az „elfogadható” plecsnit kapná meg, de ez ennyi pénzért bőven belefér, ráadásul a konkurensek is pont ugyanilyenek, csak a fenti előnyök nélkül. Valójában a nettó 53.000 forintos ár a memória, a háttértár és az akkumulátor méretét is figyelembe véve meglehetősen alacsonynak tekinthető, ezért új ár/érték bajnokot avathatunk a kategóriában.

Gearbest - 53.000 forint